NYOLCADIK FEJEZET

melyben Simon Templar továbbra is tapintatosan viselkedik és Monty Hayward javít a helyzeten

1.

Simon Templar becsukta maga mögött az ajtót és odament a haldoklóhoz. Ki akarta gombolni a véres, fekete mellényt, de Krauss csak mosolygott.

– Hagyja csak – mondta rekedten. – Nem érdemes. A vén róka befejezte útját.

Simon bólintott. Már az első pillantásra látta, hogy nincs mit tenni. Leült Krauss mellé és föltámasztotta vállát. A haldokló nyugodt, türelmes szemmel nézett rá.

– Összesen egyszer találkoztunk mostanáig, Herr Templar. Amikor megmentett a kínzástól… – Krauss teste megremegett. – Ha életben maradtam volna, azzal fizetem vissza jóságát, hogy meglopom. Tudja ezt?

– Miért fontos ez? Most már? – kérdezte az Angyal.

Krauss fejét csóválta. A színes arcfesték alól verejtékcseppek gyöngyöztek s minden lélegzetvétel újabb kínt jelentett.

– Már nincs idő hosszú magyarázkodásra – mondta.

Simon igyekezett kényelmesebben elhelyezni a haldoklót. Tudta, hogy a vég már csak néhány percnyire lehet s nem volt veszteni való ideje. Az az ember, aki Krausst lelőtte, akinek hátát a folyosó végén látta, várhat néhány percig. Bármit is akart addig a gyilkos csinálni, el fogja csípni, ha szüksége lesz rá – hacsak nem akar leugrani a vonatról, ami biztos nyaktörés. És az Angyal figyelte, amint a vén róka elkészül a halálra, a játék szigorú törvényei szerint. Nem is gondolt rá, hogy megtagadja a néma kérést, amely a halálraítélt fáradt szeméből szállt feléje, mikor az imént gyors pillantást vetett a fülkébe, pedig nem sejtette, hogy ez a lovagias lépés milyen furcsa, kanyargó utakra vezeti még.

A faszilánkok apró halmára nézett a szemközti ülésen.

– Mindent hallott, amit hallani akart? – kérdezte.

A válasz ugyancsak meglepte.

– Én semmit sem hallottam, mein lieber Freund. Markovics hallgatózott itt – az a fiatal sakálkölyök. Ha a revolverem nem akadt volna meg a zsebemben, most őt találta volna itt helyettem.

– Itt hallgatózott, amikor meglepte?

– Ja. Azt hiszem, túlságosan is sokat hallott… Jobb lesz, ha gyorsan végez vele, Herr Templar, kellemetlennek bizonyulhat.

Krauss kínosan köhögött, zsebkendője véres lett. Aztán felemelte szemét s egy kalauzt látott a folyosón, aki mintha cinikusan mosolygott volna maszkja alatt. Amikor az ajtó ismét nyílt, csaknem emberfeletti erővel szedte össze magát. Az Angyal soha életében nem látott ilyen kísérteties színjátékot s némán bámulta a csodálatos, gúnyos bátorságot.

Krauss csaknem egyenesen felült a sarokban, támaszték nélkül, keze ölében összekulcsolva. Nyugodtan nézett az Angyal szemébe s hangjában furcsamód erős önuralom csendült. Ez a hang nem remegett.

– Végre is – mondta – ha az ember megkapta a végső idézést, legalább jó szívvel fizetheti vissza adósságait.

Simon előhúzta jegyét s odanyújtotta az ellenőrnek.

Josef Krauss is ugyanezt tette. Ezzel az egyszerű mozdulattal az egyetlen lehetséges módon törlesztette le hála-adósságát. Jóakaratú és kissé édeskés mosolya, mely álöltözetéhez tartozott, hibátlanul ott fénylett arcán… miközben a halál forró kardja mélyen tüdejébe fúródott.

Amikor visszakapta jegyét rámosolygott az ellenőrre.

– Fél tizenkettőkor érkezünk Kölnbe, nicht wahr?

– Fél tizenkettő után nyolc perccel, mein Herr.

– Úgy. Én nagyon fáradt vagyok. Würzburg és Mainz között szeretnék pihenni.

Bankjegy zizzent kezében, az ellenőr leereszkedően elfogadta.

– Ha Mainz utánig megtarthatom a jegyét, gnaediger Herr, akkor gondoskodom róla, hogy ne zavarják pihenését.

– Köszönöm szépen.

Az ellenőr tiszteletteljes hajlongással távozott – igazán csinos borravalót kapott. Az Egyház fiai nem igen szoktak hasonló bőkezűséget tanúsítani. Az ajtó becsukódott mögötte, Simon lassan hátrafordult s ismét a fanyar megadás vigyorát látta Krauss szemében.

– Legalább a halálom ne okozzon önnek kényelmetlenséget – mondta.

Aztán elszállt belőle a természetfölötti erő s kis sóhajjal roskadt hátra.

Simon odahajolt s letörölte a vékony vérpatakot az ernyedt száj sarkából. Az üvegesedő szempár gúnyosan meredt rá, Krauss lélegzetért harcolt. Még egyszer megszólalt, de hangja oly halk volt, hogy az Angyal éppen, hogy megértette szavait.

– Geben sie Acht… der blaue Diamant… Er ist… wirklich… preislos…

Aztán elnémult.

Simon Templar csöndesen felállt. Nyugodtan nyújtotta ki kezét és simította le a szemhéjat az üveges, dermedt szemre, aztán megfordult és Monty Haywardet pillantotta meg az ajtóban. Mögötte Patrícia Holm állt.

– Tudod Simon – szólt Monty egy pillanatnyi beszédes csönd után –, ha még néhány hullát mutatsz be nekem, azt hiszem, elkezdem megszokni.

– Tőled még ez is kitelik – szólt az Angyal.

Elővette cigarettatárcáját, cigarettát csúsztatott szájába és szótlanul nézett társaira, akik nem értették hallgatását.

– Nem volt semmi baj az ellenőrrel? – szólalt meg végre Patrícia.

– Semmi a világon. Nem volt rá ok. Tudod, Josef úgy érezte, hogy hálával tartozik nekem. Azt mondta az ellenőrnek, hogy aludni akar és királyi borravalót adott neki, hogy Kölnig ne zavarják.

Monty és Pat lassan felfogták ennek a rövid magyarázatnak teljes jelentőségét. A fülkében csak a száguldó vonat zakatolása hallatszott…

– Ezt a lyukat Josef fúrta? – kérdezte hirtelen Monty Hayward.

– Nem. Ez Markovics műve –, azé a barátunké, aki követett bennünket. Josef meglepte és elvesztette a meccset. Amikor Markovicsot legutóbb láttam, világrekordot akart felállítani. A postakocsi felé rohant. S azt hiszem, én utána megyek.

Az Angyal zsebredugta kezét s kiment a folyosóra. Patricia és Monty követték. Kint megálltak egymás mellett, az Angyal nagyot szippantott cigarettájából s az ablakon át kinézett a gyorsan repülő tájra.

– Nem mind a hárman – mondta. – Szükségtelen. Pat – azt hiszem, most rajtad a sor a komédiában. Könnyen lehet, hogy baj lesz és a sötétlelkűek csalafinta fickók. Szeretném, ha legalább egy kocsival mögöttem maradnál. Légy óvatos. Ha az illető fickó veszedelmesnek látszik, szép nyugodtan gyere vissza és értesítsd Montyt.

– O. K. főnök!

– Monty, maradj itt, amíg érted nem küldök. Keress valakit, akivel beszélgethetsz – és beszélj állandóan. Akkor nem érhet baj. Te vagy a tartalék. Ha húsz perc múlva nem jöttünk vissza, próbáld megállapítani, mi a baj. S vigyázz, hogy a revolvered használható állapotban legyen.

– Rendben van, öreg fiú.

– S ne felejtsd el feleségedet és a gyermekeidet – szólt az Angyal jámboran.

Sarkon fordult és elindult. Egy operaáriát dúdolt magában. Most már komoly akcióra került a sor s ennek nagyon örült. Közben mégis bizonytalan kétség támadt agyában s észrevétlenül, öntudatlanul nyugtalanítani kezdte. Mintha ezer meg ezer jelfogó lenne koponyájában s mindegyik vészjelet fogott volna fel – de az üzenetet nem tudta megfejteni, csak miriádnyi kérdőjel maradt nyomukban.

Még mindig nyugodtan dúdolva ért a kocsi végére s óvatosan lepett az átjáróra. Épp ilyen óvatossággal vetette át magát a következő kocsiba. A folyosón csak egy kislányt látott, akinek platinaszőke, hosszú varkocsai voltak. Nyugodt éberséggel folytatta útját.

Josef Krauss utolsó szavai egyhangú kíséretként kattogtak agyában, kíséreteként annak a melódiának, amelyet dúdolt. Tucatnyi különféle nyelven ismétlődtek, szóról szóra, betűről betűre, előre és hátra, szüntelen mintákat és szőtteseket formálva, mint valami kitűnően kiképzett katonai szakasz – s éppannyi értelemmel. Minden pontosan ott végződött, ahol kezdődött: két egyszerű mondat olyan hang remegésében, amely gyönge volt, hogy egyensúlyt tudjon adni. A halálraítélt szemében titokzatos gúny volt. Simon még most is látta ezt a szempárt, oly tisztán, mintha egy lépéssel az orra előtt a levegőbe rögzítődött volna…

Kezét könnyedén zsebredugva, Templar folytatta sétáját. Majdnem minden fülke, amelybe belepillantott, mutatott egykét furcsa típust, de Markovics nem volt köztük… Valószínű, hogy Markovics nincs egyedül. És ha nincs egyedül, ki tudja, milyen segéderőkkel rendelkezik? Erre vonatkozóan az Angyal nem talált semmi útbaigazítást az egyes fülkékben. Lehet, hogy több tucat ember szolgálja Markovics céljait, lehet, hogy senki. Vak eséllyel játszik és segítségére nem számíthat.

Az Angyal elérkezett az utolsó kocsi végére s még mindig nem látta Markovicsot. Egy pillanatra megállt, végsőt szippantott cigarettájából majd sarkával eltaposta a csikket. Tudta, hogy még nem vesztette el Markovicsot. Épp ellenkezőleg, most fog vele találkozni. S az is biztos, hogy nem éppen békés körülmények között.

Harcias mosoly villant ajkán. Előtte ott volt a postakocsi és Simon Templar új, de meg nem gyújtott cigarettával a szájában ment feléje, kezét kabátzsebébe csúsztatta. Éppen meg akarta érinteni a kilincset, amikor látta, hogy lenyomódik s még épp idején ugrott hátra. A kiszögellés mögül jól látta a kitántorgó embert: vasúti egyenruhát visel, sapkája nincs, halántéka fölött nagy seb, arca rémült ordításra készül. Nem volt szükség rá, hogy nagy fejtöréssel próbálja kitalálni, mi történt… különben sem volt ideje a gondolkozásra. Egy hangtompítós revolver fojtott hangja belevegyült a villámsebes cselekvés egyetlen másodpercébe. Most már nem volt idő a töprengésre. Simon megragadta a mozgópostás karját.

– Hová siet annyira? – mondta szelíden. Egy pillanatra szemközt álltak egymással és Simon látta, hogy a mozgópostás szeme merev, tágra nyílt. – Menjünk sétálni! – szólt az Angyal.

A mozgópostás csuklóját fölcsavarta tarkójáig s előrelökte a postakocsiba. Újabb lövés dörrent s a szerencsétlen ember előrezuhant, mint a zsák. Simon elengedte, hagyta, hogy oldalt essék. Aztán berúgta maga mögött az ajtót s nekitámaszkodva, szétvetett lábbal megállt. Cigarettája vígan mutatott az ég felé. Mosolygott.

– Hello, Rondavics! – mondta.

Markovics fogát vicsorította a revolvercső felett. Körülötte négy másik ember volt. A békés, vidám angyali pillantás gyengéd köszöntéssel mérte végig őket.

– Boldogok vagytok, fiúk? – kérdezte az Angyal. – Szép idő van a tűzijátékhoz.

Átnézett rajtuk, a postakocsi padlójának zűrzavarára. Minden postazsákot feltéptek s tartalmukat szétszórták, mintha játékos kölykök lettek volna. Leveleket téptek fel, csomagokat metszettek ketté. Úgy látszik, finom szálú szitával szűrték át a postakocsi tartalmát.

– Valaki házasodik közületek? – kérdezte az Angyal. – Vagy ez a konfetti nekem szól?

Volt valami kihívó magabiztosság szemöldökének lassú felhúzásában, amely illett kérdő hangsúlyához. Hűvösen becsülte fel az öt férfi erejét s éppoly hűvösen tűrte, hogy őt végigmérjék. Látta, hogy tétováznak. Ha bekötött szemmel állt volna, ezt a tétovázást akkor is megérzi… abból a tényből, hogy még él. Meg sem rezzenő bátorságának széles mosolyú szemtelensége megbénította őket. Amíg ez a varázs tart, egy gépfegyveres osztagnál is jobban sakkban tartja őket. Nem képesek elhinni, hogy az Angyal bátorsága mögött nincs-e erősebb támasz. A bizonytalanság idegesítette őket, csapdára gyanakodtak, amelyet nem láttak.

– Nos? – Markovics rekedten szorította ki torkából ezt a kihívó egyetlen szótagot, amely pontosan jelezte zavarát. És az Angyal megint mosolygott.

– Itt a sokat ígérő alkalom, pajtás – jegyezte meg szeretetreméltóan. – Mindig is szerettem volna tudni, milyen érzés lehet koszos, piti csirkefogónak lenni s lám, most itt vagy, a legkiválóbb szakértő, aki erről felvilágosítást adhat. Nem tárnád fel a kebledet, kis virág?

Markovics megnyalta a szája szélét. Még mindig azt a jelet várta, ami majd elég önbizalmat ad neki, hogy megnyomja a ravaszt. Keze fehér volt az erőfeszítéstől, a revolver megremegett a visszafojtott feszültségtől.

– Más mondanivalója nincs, Templar?

– Dehogy nincs. Ismered az öreg paraszt históriáját, akinek a reumája…

– Talán keres valamit?

A kérdés tompán hangzott, kihívta az egyenes választ. Az Angyal tudta, hogy egyre szűkül az a kis idő, amelyet eddig nyereségnek könyvelt el, az orosz feszült idegei nem bírhatják már sokáig ezt a játékot.

Szembenézett Markovicssal, a könnyed mosoly pillanatra sem fakult el arcán, ujjai nyugodtan szorították saját revolverét. Markovics számára egyetlen ideg rezzenése halált jelentett volna a mondat közepén, de Simon Templar tudta, hogy holtpontra jutott. Ezt azóta tudta, hogy a postakocsiba lépett. Markoviccsal kedve szerint végezhetett volna, de a másik négy ember halálos biztonságú ellenérvet jelentett. Az Angyal pedig még nem unta meg az életét. Szemrebbenés nélkül állta a holtpont feszültségét, nyugodtan mosolygott, mást nem is tehetett. Ha egyebet próbál, rögtön búcsút mondhat az árnyékvilágnak. Tudta, hogy egyetlen menekvése a tisztes béke lehet… már persze, csak amolyan ál-béke. Kellemetlen, de ezen nem lehet változtatni. Benézett ide, hogy megvizsgálja a helyzetet s most tisztán látja. A tapintatos és stratégiai visszavonulás most az egyetlen lehetséges műsorszám.

– Azt hittem, találok itt néhány koronaékszert – mondta az Angyal. Markovics kicsit megemelte revolverét.

– Igazán?

Simon bólintott. Pillantása végigsiklott a másik kabátján s apróbb dudorodást fedezett fel egyik zsebén, mely mindent elárult.

– Ühüm. Csak éppen te megelőztél, pajtás. – A padlón kis csillanást vett észre. – Bocsáss meg, azt hiszem valamiről megfeledkeztél…

Egy lépést tett előre s lehajolt, mintha fel akarná a gyémántot emelni.

Aztán, mint a kilőtt nyíl, a legközelebbi ember térdének vetette magát. Markovics abban a pillanatban tüzelt, de az Angyalt nem hagyta el szerencséje. A lendület átvetette áldozatának vonagló testén, s mint a leforrázott angolna, úgy fordult meg s az élő páncél mögé hajolt. Balkarja átfogta a bandita derekát, s jobbkeze rátapadt revolvert tartó csuklójára.

– Nagyon sajnálom – mondta az Angyal.

A többiek tétováztak egy pillanatra, az Angyal felugrott. Élő páncélját még mindig maga előtt tartotta. Az ajtó felé hátrált, elérte és kinyitotta. A rugdalózó ember kiszabadította magát fogságából, mire Simon ellendítette magától s átugrott az ajtón. Füle mellett golyó fütyült el. Patrícia Holm kint állt, az Angyal karjába kapta s megfordította, mielőtt szólni tudott volna.

– Rohanj! – lihegte. – Milyen jó, az angyaloknak, hogy szárnyuk van!

A lány megindult. Szeme hirtelen megakadt azon az üvegszekrényen, ami vasúti szerencsétlenségek esetére lógott a falon. Könyökével betörte az üveget, kihúzta a könnyű baltát bentről s kezében lengetve, hátrált. Minden másodperceken múlt ebben a rendkívül tapintatos visszavonulásban és Simon Templar jól tudta, hogy csak a macskát megszégyenítő fürgeség és mozgékonyság az egyedüli eszköz, amely használhat a felriasztott darázsfészek ellen.

Attól a pillanattól kezdve, hogy a postakocsiba lépett, a halállal játszott – ezt oly tisztán látta, mintha valaki trombitával harsogta volna fülébe. Az Angyal most helyénvalónak érezte a szerénységet… Amikor az első bandita kijött a postakocsiból, Simon hátralendítette kezét s hosszú, gyilkos parabola-pályán feléje röpítette a baltát. A csirkefogó felordított s felemelte karját, hogy koponyáját megvédje s ez pár másodperc előnnyel szolgált az Angyalnak. Rohanva érte utol a lányt s belökte a legközelebbi fülkébe, amelynek magányos utasa felnézett a Courths Mahler regényből. Ismerős arcán méltatlankodó borzalom lángolt.

– Hát már mindenüvé utánam jönnek? – kiabált. – Maga és a mocskos bacilusaik…

– Asszonyom, épp egy kis bacilusvadászaton voltunk – szólt az Angyal megnyugtatóan. A nő most meglátta a revolvert kezében, mire éles sikollyal rohant a vészfékhez.

Simon elmosolyodott s kinézett az ablakon. Alacsony töltésen haladtak, amelynek alján sűrű erdő volt, maga sem rendezhette volna jobban a dolgot. Most mosolygott rá először a szerencse a mai napon.

– Elvégezte helyettünk a munkát – mormolta az Angyal megadóan.

Revolverét odafeszítette az ajtó és a fal közé, úgy hogy ferdén végigmutatott a folyosón. A vonat azonnal lassított s azért imádkozott, hogy ez az ősrégi cselfogás legalább addig használjon, amíg meg nem állnak. Úgy gondolta, hogy az ijedt hölgy vészjele nagyobb kellemetlenséget jelent a banda számára, mint bármi más, ami történhetett volna.

Körülnézett s enyhe zavart látott Patrícia arcán.

– Valami baj van, kisfiú? – kérdezte a lány és Simon oly komikusnak találta a kérdést, hogy nevetnie kellett.

– Szóra sem érdemes – mondta. – Néhány goromba ember meg akar ölni bennünket, de ezt már mások is megpróbálták.

– Hát akkor miért örülsz, hogy megállították a vonatot?

– Mert szeretnék elmenni az ascoti lóversenyre s úgy tudom, a mennyországban nincs totalizatőr. Sejtelmem sincs róla, hogy miért voltunk oly népszerűtlenek. Túlzott hűhónak látszik egy kis kék gyémántért, de Rudolf tudja, mit csinál.

Odament a fülke másik oldalára s kinyitotta az ablakot. A vonat lassan, csaknem vánszorogva haladt. Az egyik sarokban, a telt keblű úrihölgy pincsijét szorongatta és időnként hisztériásán fölnyögött. Simon meghúzta a kutya fülét, majd fellendült a két poggyásztartó közé és akrobata módjára kiugrott az ablakon.

2.

Amikor a vonat megállt, Monty Hayward néhány kocsival hátrább volt.

Egy-két perccel azután, hogy Patrícia Holm magára hagyta, ő is elindult. Az Angyal utasítása, hogy valakivel elegyedjék beszélgetésbe, rokonszenves ötlet volt szemében. Úgy érezte, egy kis könnyed kikapcsolódás nagyon is jót tenne. S az utasítások jóformán szabad kezet adtak. Ez a kilátás egyszerre felvidította.

Utat tört magának egy csapat élénken fecsegő olasz mellett s odaért egy lányhoz, aki elgondolkozva bámult ki az ablakon. A lány szórakozottan húzódott oldalt, hogy utat engedjen neki, de Montynak más szándékai voltak.

– Nem tudja, hogy a rendőrök azért lúdtalpasak, mert egész nap állnak? – szólította meg szemrehányóan.

A lány néhány másodpercen át kutatóan nézett rá, Monty szemrebbenés nélkül tűrte a vizsgálatot. A kacér kis kalap alól puha aranyfürt bújt ki, s ajkának édes íve volt. Lassan elmosolyodott.

– Nem tudja, milyen állomás volt az utolsó? – kérdezte.

– Ausgang – mondta Monty. – Láttam kiírva.

A lány nevetett.

– Ó maga szamár. „Ausgang” annyit jelent, hogy kijárat.

– Igazán? – szólt Monty ártatlanul. – Akkor valami más helyre gondolhattam. – A lány felé nyújtotta cigarettatárcáját. – Szóval nem először jár ezen a vidéken?

A lány minden zavar nélkül fogadta el a cigarettát és a gyufát.

– Nem csoda, hogy tudok németül – mondta. – Apám Münchenben született… csak akkor lett amerikai állampolgár, amikor én hároméves voltam… Ami azt illeti, most fejeztem be egy kéthetes látogatást az ő családjánál. Legalább is ezzel a kifogással jöttem Európába, így hát nem térhettem ki előle.

– Apám a Plymouth Brothers szektához tartozott – idézte emlékeit Monty. – Egy időben azt tervezte, hogy útra kel a pogányokat megtéríteni, de anyám nem bízott benne. No már most, ha bajor ember lennék, akkor akár az unokatestvére is lehetnék magának. Ez pedig sokat változtatna a dolgon.

– Miért?

– Nem engedtem volna, hogy gardedám nélkül jöjjön Európába.

– Valóban?

– Igen. S aztán önmagamat ajánlottam volna a szerepre. Azt hiszem, még most sem késő. Nem érdekelné egy igen jó természetű házőrző kutya, aki garantáltan szobatiszta és nem bántja a gyerekeket?

– Szeretném a bizonyítványait látni – nézett rá pajzánul a lány.

– Az utolsó helyemen négy évig szolgáltam, kisasszony.

– Sok idő.

– Igenis, naccsága. Voltaképpen hét évre ítéltek el, de lázadás tört ki s én átmásztam a falon.

Monty első benyomását, hogy a lány nevetése kristálycsengők csilingeléséhez hasonlított, most újabb bizonyíték szolgálta. A foga nagyon fehér volt, a szeme olyan, mint az ametiszt. Túl csinos ahhoz, hogy egyedül utazzon …

A lány felhúzta ruhájának ujját s megnézte parányi óráját.

– Gondolja, hogy valahol teát is lehet kapni ezen a vonaton? – kérdezte. – Szörnyen szomjas vagyok és Németország nem törődik vele.

Monty szomorú csalódást érzett. Kezdte belátni a kalandor-lét sötét hátrányait. Az ember szélvész tempóban megismerkedhetik egy gyönyörű hajadonnal, de nem hívhatja meg teázni. Úgy érezte, hogy a huszadik század roppant kegyetlen a bűnözőivel szemben. Megpróbálta elképzelni Kidd kapitányt, a híres kalózt, hasonló helyzetben. „Boldogan hívnálak meg egy kupica rumra édesem, de sajnos öt órakor ki kell végeztetnem a nagymamádat és…”

– Attól félek, itt kudarcot kell vallanom – mondta. – Nem szabad elmozdulnom innen, amíg Simon vissza nem jön?

– És mit csinál Simon?

– Ó, néhány koronaékszert keres s ha lelövik, akkor rám az a feladat vár, hogy kövessem s én is bekapjak egy-két golyót.

– Ez kissé magas nekem – mondta a lány s összehúzta szemöldökét.

– Számomra még magasabb – vallotta be Monty. – De már lemondtam róla, hogy aggódjam miatta. Nem látszom nagyon veszedelmes alaknak, ugye?

A lány megint azzal a fölényes kíváncsisággal mérte végig, amellyel első szavait fogadta. Lehet, hogy német származású volt, de csöndes önuralma amerikai hagyományokra vallott. Monty örült volna, ha szárnyai alá veheti, de a vonat kattogása közben füle az erőszakos és törvényszegő dolgok előjeleire figyelt, melyeknek hamarosan meg kell érkezniük s tudta, hogy ez a kellemes közjáték nem tarthat sokáig. Zavar nélkül viszonozta a lány tekintetét s azon töprengett: vajon mit szólna hozzá, ha tudná, hogy beszélgetőtársát gyilkosság miatt keresik?

– Maga meglehetősen épeszűnek látszik… – szólt a lány.

– Magam is így hittem – mondta Monty jókedvűen. – Csak olyankor kétkedem, ha rám jön a roham, és a postások lábát kezdem harapdálni.

– Hát akkor avasson bele a buliba.

– Drágám, sok mindenbe örömmel avatnám be. De ez a buli nem az én bulim.

– Nem óvták még soha attól, hogy egy kíváncsi nőt ugrasson?

– Inkább minden vagyonomat megfelezem magával – nevetett Monty, aztán a vonat hirtelen fékezése a szó szoros értelmében karjába dobta a lányt.

Szelíden állította vissza egyensúlyi helyzetébe s miközben a lány bocsánatot kért, szórakozottan megtapogatta zsebében a revolvert. Ennek a hideg fémes érintésnek kézzel fogható emlékeztetőjére volt szüksége, hogy ráeszméljen a valóságra; – visszatérjen abba a világba, ahol a gyilkosság és hirtelen halál mindennapi dolog s a szabadság csak a szüntelen éberség jutalma.

– Semmi baj – mondta szórakozottan.

Zsebében tartotta kezét s kibámult az ablakon. Ösztöne elárulta, hogy a hirtelen megállásnak nem lehet köznapi oka – erre a célzásra várt, erre a vészjelre. Mellette a lány mondott valamit, de sejtelme sem volt róla, hogy mit. Azt leste, mikor s hogyan tör ki a tájfun. Tudta, hogy ez éppoly elkerülhetetlen, akár egy kártyavár összeomlása. Egy pillanatra úgy érezte magát, mint az az ember, aki egy gyújtózsinór égő végét látta eltűnni egy lőporos hordóban; a kísérteti csönd, amely a vonat megállása után leszállt rájuk, mintha az örökkévalóság szakadozó széléig nyúlt volna. Hallotta a Westinghouse-fékek sziszegését, tucatnyi fülkéből a fojtott mormolást, de agya a normális zörejek között a szokatlant leste, várta – azt forgatta magában, hogy felháborodott torkok Bábelje vagy revolverek ugatása lesz-e?

Most a kocsi északi végén ajtó nyílt és „hivatalos” bakancsok dobogása ösztökélte szívét hevesebb tempóra. Szeme sarkából két egyenruhás férfit látott közeledni. Megálltak az első fülkénél és valamit kérdeztek. Az olaszok csoportjának fecsegése hirtelen elhalt. Még mélyebb csönd ereszkedett a vonatra és Monty hallotta, amint a kérdést megismétlik s a bakancsok tovább dobognak.

Érezte, hogy a lány megfogja karját s hallotta hangját.

– Mondja, maguk angolok sohasem szoktak izgatottak lenni? Valaki meghúzta a vészféket. Öregem, hogy ez milyen izgalmas!

Monty bólintott. A két kalauz közelebb ért, minden fülkébe beszóltak. Egyikük odafordult hozzá és Monty kellő ostoba kifejezést erőltetett arcára.

– Nein… ich habe nichts gehört…

A vallatók tovább haladtak és az olaszok csoportja tátott szájjal követte őket. A kocsiban egyszerre mindenki beszélni kezdett. Monty észrevette, hogy a lány méltatlankodva nézi.

– Ugratni akart, amikor azt mondta, hogy nem tud németül?

– Úgy látszik, egy pillanatra elfelejthettem – felelt Monty szemérmetlenül.

– No, én azért is megnézem, hogy mi történt itt – mondta a lány. – Túlságosan érdekes, semhogy elmulasszam.

Monty élesen nézett rá. Belátta, hogy alapos csávába került, de most már késő visszafordulni.

– Ha a maga helyében lennék, nem avatkoznék a dologba – mondta csöndesen s volt valami a hangjában, ami elárulta, hogy komolyan beszél.

Anélkül, hogy választ várt volna, elhaladt a lány mellett s a kocsi végére, a kis beszögelléshez ment. Megint csak ösztöne árulta el, hogy a vonat megállításának kívül kell, hogy következménye legyen – bárki is húzta meg a vészféket. Kinyitotta az ajtót s kinézett, de nem látott semmit. Átment a másik oldalra, ismét kinyitotta az ajtót és az első amit látott, Simon Templar volt, aki elegánsan sietett lefelé a töltés oldalán a fák felé. Egy másodperccel később látta, hogy Patrícia Holm már a lejtő alján van. Az Angyal időnként megállt és hátranézett.

Az Angyal Monty Haywardot kereste s amikor meglátta, határozott megkönnyebbülést érzett.

– Ha a fák között maradnál, Pat, hosszú ideig elélhetnél még – mormolta. – Nem hiszem ugyan, hogy Markovics megkockáztatná a lövöldözést, de jobb óvatosnak lenni.

Intett Montynak s aztán végigsietett a töltés alján, amíg össze nem találkoztak. Megvárta, amíg Monty lemászott a töltés aljára s csak akkor vezette be egy keskeny ösvényen át az erdő biztonságába. Vakmerőségét jogosulttá tette az a tény, hogy több lövöldözés nem volt.

– Attól félek, búcsút kell mondanunk a poggyászunknak – szólt az Angyal. – De gondoljunk arra, mennyit takarítottak meg utódaink örökösödési adóban.

– Ilyen súlyos volt a helyzet? – kérdezte Monty és Simon nevetett.

– Azt hiszem, mindnyájan remekül mulattunk.

Egy óriási szilfa alatt kis tisztásra értek s ugyanakkor Patrícia Holm is utat talált a bozótban és az ellenkező irányból csatlakozott hozzájuk.

Onnan, ahol álltak, látták a vonatot, anélkül, hogy őket észrevehették volna. A különböző kocsikból nagy sereg utas szállt le és szétszóródott a sínek mentén. Néhányan majd kificamították a nyakukat úgy bámultak az erdő irányába, de a többség izgatottan sietett oda, ahol kisebb csapat hadonászó szónok állt a postakocsi mellett. A főszereplők Markovics, a két kalauz és a japán pincsis hölgy voltak. Fáradhatatlan hangerővel próbálták egymást túlordítozni s időnként vadul böktek a közönyös ég felé, amikor a szavak kifogytak. Néhány perc múlva a fekete ruhás hölgy arca kezdett sötétpiros lenni a levegő hiánya miatt; mire a pincsi, megragadván az alkalmat, éles ugatással vegyült a vitába. Simon kivehette, hogy Markovics minden különösebb nehézség nélkül kihúzta magát a csávából. Hangja túlharsogta a kórust, hevesen szónokolt banditákról, tolvajokról, rablókról, gyilkosokról, csatákról, veszedelmekről, üldözésekről, menekülésről és tulajdon feltűnő kitartásáról és bátorságról; s két kezének bő némajátéka kiegészítette azt amit a többi szónok üvöltése elnyelt.

– Az a kis patkány még kitüntetést szerez magának – szólt az Angyal elismerően. – Münchausen óta ő a legnagyobb hazug.

– No és mi volt az igazság? – kérdezte Monty.

Simon összefonta karját és tovább figyelte a síneken lejátszódó drámát.

– Kihajítottak – mondta egyszerűen. – Markovics elbánt velünk. Nincs mit hencegni rajta. Amikor odaértem, már kipucolta a postakocsit – s jól sejtettem. Az ékszerek velünk utaztak. Zsebei tele voltak s egy gyémántot láttam a padlón is, leejthette, így hát biztos a dolog. S amikor bementem oda, arról volt szó: vagy halál vagy odébb kell állni. Hát odébb álltunk – nagynehezen.

Az Angyal ajkán most csak felületes volt a mosoly. Az őrt álló indián könyörtelen mozdulatlansága költözött testébe, amikor összehúzott szemmel nézett a napba. Hirtelen elhallgatott, de két társa mindent megértett. Nem panaszkodott. Szót sem mondott a szerencse forgásáról. Még csak arról sem beszélt, mi történik, ha ő és Markovics legközelebb összekerülnek, hogy egy üveg vodka mellett a régi szép időkről beszélgessenek. Nem, ez még ráér… De törhetetlen elhatározása bele volt vésve vonásaiba, mint valami láthatatlan acélburok borult rá. Josef Krauss utolsó rejtélyes szavai ismét átsiklottak agyán. Mintha egy gramofonlemezt hallana, amelynek egyik barázdájában újra meg újra megakad a tű…

S most fönt a síneken oszladozni kezdett a tömeg. Az egyik kalauz kilépett a csoport közepéből s biztatni kezdte az utasokat, hogy szálljanak vissza. A kipirult arcú hölgy gyöngéden feltette ugató pincsijét az utolsó kocsiba, aztán őt is nagynehezen felsegítették. A második kalauz balkezében jókora jegyzetfüzetet lengetett s a még mindig szónokló Markovicsot a hölgy után küldte. A mozdony hatalmas gőzfelhőt eresztett ki s éleset füttyentett. Valaki önállóan is fütyült; s az észak felé tartó expressz elindult.

Simon Templar alig észrevehetően megvonta vállát és elfordult az üressé vált tájtól. Nem várta, hogy rögtönzött kutatócsoportot szervezzenek. Három felfegyverzett és elkeseredett postarabló aligha nagy vonzóerő egy vonatra való izgatott utas számára, s egyébként is, a transzkontinentális expresszt nem lehet cserben hagyni, mialatt utasai rabló-pandúrt játszanak a sínek mentén. Az esetet jelentik majd a következő állomáson, húsz mérfölddel odébb s ezzel egész felelősséget áthárítják a rendőrségre. Addig az Angyalnak meg társainak ki kell eszelniük valamit.

Az Angyal végigfeküdt a füvön s feje alatt összekulcsolta kezét. A levelek lágy, zöld szövevényén át felbámult az égre.

– Végül is – mondta mély bölcselettel – az élet olyan, mint egy tál cseresznye…

Patrícia a szilfának támaszkodott és belerúgott egy kődarabba.

– Kölcsönkérhetted volna Monty revolverét s leszedhetted volna Markovicsot, amikor odafönt szónokolt.

– Hogyne. Akkor még azzal sem kellett volna fáradniuk, hogy kiforgassák a zsebeit. Abban a pillanatban, amikor vízszintes helyzetbe” kerül, valósággal szórta volna a gyémántokat. Nem tudom, neked mi a véleményed, kislány, de én roppant dühös lennék, ha azok az ékszerek a rendőrség kezébe kerülnének. Kissé nehéz lenne jogos követelésünket bebizonyítani és visszaszerezni őket.

Monty Hayward pipát húzott elő és tisztogatni kezdte zsebkésével.

– Viszont Markovicstól jóformán gyerekjáték lesz visszaszerezni – jegyezte meg.

– Ahogy Simon mondta – mormolta Patrícia halkan –, túlságosan nagy hűhónak látszik egyetlen kis kék gyémántért.

Szinte öntudatlanul beszélt; és most hirtelen csönd lett. S az Angyal egyszerre határozottan és komolyan megszólalt.

– Az ördögbe! – mondta.

– Megértem érzéseidet, öreg fiú – szólt Monty Hayward résztvevőén. Hirtelen elhallgatott, többi mondanivalója a torkán akadt, mert az Angyal hirtelen kitörő energiával fordult meg és szeme szikrázott.

– De éppen ez az, amit nem értesz! – kiáltott. – Ledobtak egy vonatról – kurtán-furcsán lelöktek s még örültünk, hogy ilyen könnyen szabadultunk. S miért? Uram Isten, hát mire gondoltunk az egész idő alatt? Mit képzeltünk Rudolffal kapcsolatban?!

– Én azt hittem, bűnöző – mondta Monty értelmesen.

– Tudom. Éppen ez volt a tévedés! Nem mondhatod, hogy valaha is bűnözőként emlegettem Rudolfot. Soha nem volt rá szüksége. Nem is olyan régen Rudolf mindhármunkat, egy héten át, naponta kifizethetett volna a mellényzsebéből. Nemrégiben Rudolf és Rayt Marius még nagyobb tétekben játszottak, mint néhány színes kristály! Abban az időben háborúról volt szó, Monty – halálsugarakról, kémelhárítókról, kémekről, kommunistákról és politikai gyilkosságokról – változatos móka, mi? Persze, a pénz is szerepet játszott benne, de csak Rayt Marius szempontjából. Marius gazember és gonosztevő volt, még ha milliókkal is dolgozott. De Rudolf olyasvalami volt, ami manapság furcsának látszik. Sokkal veszedelmesebb valaki.

– Éspedig?

– Fanatikus hazafi! – mondta az Angyal.

Patricia ismét belerúgott a kődarabba, amely elgurult. Alig vette észre.

– Szóval, amikor rájöttünk, hogy ismét Rudolffal állunk szemben, nagyon is ki kellett volna nyitnunk a szemünket. Már pedig nem tettük! Elbóbiskoltunk. Láttuk, amint Rudolf eget-földet megmozdít, hogy ezeket az ékszereket megszerezze – gyilkoltat és kínoztat értük – sőt, odáig megy, hogy társas viszonyt ajánljon fel nekem, míg az embereinek az a parancsa, hogy amint meglátnak, tüzeljenek ránk. S mi mindezt elfogadtuk, mint a játék részét. Azóta, hogy Stanislaus velünk együtt tért haza, állandó veszélyben voltunk. A postakocsiban – életemben nem láttam olyan halálos, elkeseredett dühöt! – Markovics kezdettől fogva azon igyekezett, hogy végezzen velem. Láttam az arcán. Utána minden tanút is szitává lőtt volna, téged meg Montyt pedig ebéd utáni csemegének fogyasztott volna el – s aztán az egész hullaházat kirámolja a sínek mellé… – Az Angyal hangja feszült volt az izgalomtól. – Magam is gondoltam erre, már az első felvonásban; de azóta nem igen volt időnk a gondolkozásra. Amikor Rudolf belépett königshofi szobánkba, tudtam, hogy az Ördöggel állunk szemben. Hárman az Ördög ellen, gyerekek! Akkor azt mondtam magamnak: egy dolgot biztosan nem találunk ebben a kalandban – bármiféle formájú vagy alakú közönséges zsákmányt. S aztán azért, mert negyedmillió font értékű kristályos karbon esett ki abból a szardíniásdobozból, meglágyult az agyam. Mindent elfelejtettem, amit tudtam.

– No és most már többet tudsz? – kérdezte Monty kétkedve.

Az Angyal barátjára nézett.

– Egy dologgal többet tudok s meg is mondom – felelt. – Josef Krauss vezetett rá, mielőtt meghalt volna. Azt mondta: „Vigyázzon a kék gyémántra. Felbecsülhetetlen értékű.” S az utolsó pár percben, Monty, arra gondoltam: ha tudni fogjuk, hogy ez mit jelent, azt is tudni fogjuk, miért határozta el Rudolf, hogy te meg én semmiképpen sem maradhatunk életben.